Álomevidenciák

G. István László: Úgy felejti nyitva

A kortárs költői köznyelv bevett, sokszor bizonyára öntudatlanul túlhajtott formulája (rendszerint kötet- és verscímek esetében) az E/3. személyben, illetve jelen időben meghatározott cselekvő mozzanat „kimerevítése”. Hogy e tendenciának vajon mi az általános nyelvhasználatbéli háttere, generatív közege, talán most kevésbé érdekes, viszont speciálisan poétikai vetülete annál több tanulsággal szolgálhat. Ennek nyomán, G. István László mind egységesebb és plasztikusabb, tömöttebb és terebélyesebb költészetét, legújabb, Úgy felejti nyitva című verseskönyvét vizsgálva akár azt is körül járhatjuk, hogy a szerző által megigézett valóságelemek miféle időt, személyt és aktivitást jelölhetnek – tekintve, hogy a hermetikusan és hektikusan leker(ek)ített szövegeket gondosan tárva-nyitva felejtette előttünk valaki.

Ezzel együtt sosem zökkenőmentes az átjárás az esztétikai (avagy absztrakt fogalmi) tér, valamint részben nem is verbalizált érzékelésmódunk, úgynevezett életterünk között; s az is kétséges, hogy a befogadói reflexre nézvést minden csak nyitottság kérdése volna – főként, ha az olvasó eleve kirekesztettnek, körön kívülinek érzi magát. Természetesen a professzionális olvasóként, bennfentes kollaborátorként tételezhető irodalmárnak vagy kritikusnak sincs szabad ki-bejárása e körülkerített territóriumokba. Az ő révbe érése is ugyanolyan kérdéses, mint bármelyik külön bejáratú olvasóé. Mindegyik lélekvesztő más és más evezőcsapásokkal siklik vagy feneklik meg a szövegfolyamokon. „Aki révbe ér, az fizeti a révészt, / körülnéz, sehol sem találja.” (Rév, 34.) Krasznahorkai László kedvesnek, magányosnak, fáradtnak, érzékenynek képzelt olvasóinak bázisát 1999-es, Háború és Háború című regénye megírása után (körül? belül?) háromszáz főre saccolta. Többek közt ezért is tarthatta kivitelezhetőnek, hogy kiadásra kerülő könyvéhez csatolt levelét személyre szólóan kézbesíthesse majd nekik. Az ötletet fel is vetette a Magvető akkori kiadójának, Morcsányi Gézának, aki, együtt érezve bár a szerzői szándék eltökéltségével, a következőképpen sommázott: „Hát ez nagyon szép, csak: ki fizeti a révészt?” Hogy olvasói obolusunkat mire váltjuk be G. István László kötetének kínálkozó/rejtekező holtpontjain, az nagyrészt nyilvánvalóan rajtunk múlik, ugyanakkor némi determinánsfaktorral is számolnunk kell.

„…ha valamilyen belső tényállás nem válik tudatossá, akkor – kívülről – mint sors történik meg, azaz, ha az egyes ember egyöntetű marad és nem tudatosodik benne saját belső ellentéte, akkor bizonyára a világnak kell felvennie a konfliktus képét, és kell két részre szakadnia.” – írja Jung saját Selbst-fogalmát (vagyis a személyiség kitáguló, buroktalan bensőjét) taglalva (Aión, Scolar, 2017, 78.). Az Úgy felejti nyitva első ciklusa, Kettéesett barack címmel ugyancsak a hasadtság mindennapos tudatállapotát tükrözi; azon híg mellékgondolatokkal lágyítva meg az énfelfogás (mint olyan) betokosodott magját, amelyek – Pilinszky „mellékzöngékre” fülelő kései lírai hangoltságához hasonlóan – rendre elterelődnek a figyelem fő sodrától, hogy aztán mélyáramúan vezessenek vissza annak eredendő forrásvidékéhez. „…csak megnevezni / tud, nem szolgál időt. / Émelygése mélyén titokban forog / álmatlanul egy kerub. Nem készül / őt kiűzni.” – szól a Választóvíz című korábbi Géher-kötet egyik részlete. Az itt megképződő, bennfoglalt téridő mintha az újabb versekbe is beszüremkedne; a megnevezés gesztusának kevésbé önkényes, mindinkább körülíró szándékával. A körkörös írásmód nem csak konkrét tematika kapcsán lép működésbe (lásd a Weöres-felhangú Hálaadó körmenetet), hiszen a versvilág (ismét Pilinszky-féle) metaformájaként a lírai önelbeszélés linearitását is érzékeny gócpontokon bontja meg a versbeszélő, sajátos stilisztikai spirálokba csavarodva. Mindez jelen esetben nem revideált érzethalmazok reprezentációs igényével, hanem az álom evidenciaértékével történik.

„…örök az, ami visszatérít / az idő útjából – és nem kísér sehová.” (Életszövetség, 20.) Ismeretes, hogy fogalmilag lefedhetetlen álmaink olykor az elviselhetetlen közvetítés intenzitásával törnek be már említett életterünkbe. A G. István László által, egy vele készült interjúban is hangsúlyozott álomevidenciák kötetbéli szövegeinek is elévülhetetlen részelemeivé váltak; bár abszurd enigmatikusságuknál fogva bizonyára kiválthatnak egyfajta megfejtési kényszert is. Holott a – szintén a szerzőtől kiemelt – komplexitás kegyelmében kiváltképp az részesülhet, aki lemond teljeskörű „álomfejtésének” pszichés purgatóriumáról, memetikus metódusairól; ahogyan e versek közelébe is leginkább az férkőzhet, aki képes lesz engedni visszaszületési kényszerének, megmerítkezve egy-egy pillanatra saját metamorfózisainak mélyáramában. Az Ugaron (10.) tanúsága szerint az átváltozás még csodátlanítva is tét marad. Hogy ehhez képest „megfejtett” és „varázstalanított” világunk miképpen adhat teret akár a művészet révületének, akár a „nyitva felejtett” tudatállapot bármilyen más képzetköreinek? G. István László anamnézisei egyszerre tér(íte)nek vissza a részesedés elfeledett humán kondíciójához és elleplezett idegenségünk ragyogásához…

„Angyal nem, nem is ember,
és a fülelő állatok észreveszik már,
hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon
a megfejtett világban.”
Rainer Maria Rilke: Duinói Elégiák – Az első elégia (ford. Nemes-Nagy Ágnes)

A költő előző kötetében (Földabrosz, Magvető, 2019) lépten-nyomon feltűnő, majd ellebegő állati jelenlét, helyenként az antropomorfizált bestialitás különböző alakváltozataiban, többnyire nyomtalan marad. A bujkáló farkas, valamint a körüljárhatatlan illatú őz jelenései úgy veszik fel a valaha legáttetszőbben megragadott irodalmi állatalakok aurájának kontúrjait (lásd Rilke párducát vagy Blake tigrisét), hogy csak sejtetni engedik azok embertől elkülönböző belvilágát. Az Úgy felejti nyitva szemmel láthatóan következetesen lép az eltűnőfélben lévő vadnyomokba (A bokor és a polip, Kutyaszem, Takapu, A tuatara, A suszterbogár, A medve, Zsiráfok, Farkas, Kecske, Orángután, Tigris, Dévérkeszeg. Papagáj). „Ne vágóhídi állat, legyél / vad, aki halálában a véres / ízt előre elrendezi, és a puskagolyók / mint a sötét égen kirajzolódó, fényes / csillagkép csúcspontjai – ölnek, / és útba igazítják azt, aki bolyong.” (Vadász óda, 82.) Ez esetben azonban az állati létforma – leginkább a túlhajtott metaforikus megfejtések következtében – jelentősen veszít igéző, remegő aurájából; a vadak pedig utolérhetetlenül kicsúsznak a vadász kezéből (Vö. „Minden árad, fut, remeg, / Rád néz, aztán ellebeg, / Rád néz, aztán ellebeg, / Csak az Isten érti meg.” Weöres Sándor: Rózsa, rózsa, rengeteg), aki immáron nem erdőségek sűrűjében, hanem egy tágasságtól megfosztott territóriumban – mintha állatkertben – kószálhat és szemlélődhet tovább. Ilyen értelemben veszélytelennek is mondhatnánk a Géher-versek újabb felhozatalát, holott éppen az elvadulás-visszaszelídülés képzetkörében mozognak a bennfoglalt szövegek. E „bennfoglaltság” ráadásul egyfajta esztétikai elzártságot is takarhat, a szövegszervezés mesterkéltebb mozzanatai, erőltetettebb elemei szerint. Vagyis valamelyest szűkülni látszik a kötetcím sugallta nyitottság befogadóra kiterjedő érvényessége, s így az álomszerűség evidenciaértéke is csökkeni kezd.

Hogy mindezt milyen poétikai kisülési pontok idézhetik elő, egyebek mellett például a képzavargyanús betétek (emlék-cseppkövek, zöld elégedettség, felnövésképtelen fásultság) és „alulírtságok” (ragacs-románc, felpúderezett érzelem), az elég elhelyezhetetlen, vissza-visszatérő hazaszeretet tematika, valamint az olyan mindenféle szövegkörnyezetben szubtilisnek tetsző, stilisztikailag semlegesülő szavak körül keresendő, mint amilyen például az ismét Pilinszky-áthallású jóvátehetetlen. „…Aki révbe ér / az már nem ér sose másba – / az akármihez ér, viszi az átvilágba.” (Rév, 34.) G. István László érett költészetének sajkája kétségívül a révbe érés szakaszába ért, attól függetlenül, hogy az előbbiekhez hasonló fenntartásaink lehetnek egyes, kevésbé átélhető, avagy kollektivizálható, akár önkényesként is értékelhető költői képzettársításokkal, asszociatív bakugrásokkal, túlírtságokkal kapcsolatban.

Ezzel együtt a részesedés lehetősége nyitott marad: „…Álmom / helyett a saját életemben ocsúdni / fel, és azt mondani végre: Te.” (Azt mondani végre, 69.) Így léphetünk E/1. vagy E/3. személyből E/2. személybe, mozdulatlan cselekvésben – amolyan álomevidenciákként. „Most úgy aludj, hogy azt se tudd, / alszol-e, vagy alvásod csak annak / az álma, aki álmatlanságában / arra kérte az isteneket, hogy legalább, / álmodja azt, hogy alszik. Aztán képzeld / el, hogy mostantól csak az ő / álmában létezel. Aztán kérd / az isteneket, hogy te is álmodj / arról, aki álmatlanságában arra / kérte az isteneket, hogy álmodja / azt, hogy alszik. A halálod után úgyis / kell valakit találnod, akivel egymás / álmában alusztok. A két álom úgy / illeszkedik majd egymáshoz, mint a / koporsó és a fedél. És amit örök / életnek hívunk, az is ennyi.” (Második altató, 89.)

G. István László: Úgy felejti nyitva, Magvető, Budapest, 2021.